The post Szirtes András: Surranó gondolatok appeared first on Litera-Túra .
]]>A cserépen egy-egy dió
Úgy felrémlett
Vajon matematikailag
Leírható-e egy rendszer
Mikor melyik esik éppen le
Persze a leggyengébb
Mi már kinyílott, meghízott
S szára már nem bírja súlyát
Táplálék lánca életének
Ahogy magam is
Álmodom képzelem
Mint dőlök majd le a székről
Csal úgy csendben, lazán
Felnéztem a félhomályból
Előtörő Napkorongra
Jócskán elvakított
S egy esőcsepp
Épp a homlokomra esett
Mintha Buddha
Érintett volna meg
Nem is esett több csepp
Csak ez az egy
Végleg felébredtem
Ez talán a Bergson-féle
Visszafordíthatatlan idő
És persze a tér egysége
Hogy éppen én vagyok ott,
Ahol, történhetett
A magam elmúlásának
Finom megszakítása
Maga a surranó
Jótékony, vétlen, véletlen
Tér-idő gravitáció
Tán a girbe-gurba
buborék ösvényemen
még elcsángázok
rejtélyeim völgyébe
s ott pihizek még egyet
töketlen üstökösként
analóg agyaram tövén
*Első közlés
The post Szirtes András: Surranó gondolatok appeared first on Litera-Túra .
]]>The post Szirtes András versei appeared first on Litera-Túra .
]]>Álombrigádban nőttem fel
A szocreál talaján
Mindig is volt kibaszás
Miben úgy is, mint áldozat
Úgy is, mint bosszúálló
Jócskán szerepeltem
Ipari tanuló évek
Kötelező sorkatonaság
Megkeményítettek
Nem nyafiztam
Öngyilkos sem lettem
Hanem hamar megtanultam
Mitől is döglik a légy
Manapság már csak álmodozom
Békében, nyugalomban
Ülök a lócán
Pipázgatok
Magam elé bambulok
Köszöntgetek az arra haladóknak
Nézem, mint kúszik
Bátran a vadszőlő
Kis kacsóit előrenyújtva
Keresgél
Az élet kapaszkodóin
Jó így
Minden rendben is van
Egy kis rigó
Szállt a vállamra
Azt hitte már kőszobor levék
Mindörökre
Hagyom hadd csipegesse fel
Maradék életmorzsáimat
Az álom egy egész brigád
négy évszak, négy kép
négyféle pihenés
*
…szerelmetes nyakék…
ezt gyűjtöttem ma néked
szőttem, szőttem álmaink
s lám ez a szál maradt
igaz gyöngyeink sorakoznak
lelkünk láthatatlan idő terébe
feszített vágyakkal
kecses ívű nyakad vonala fut
mögéd szusszanva bújok
védtelen gyermekként árván
kapaszkodva utolsó fényszál
során küszködve szüntelen
egy liffenés, rezdülő napsugár
fényesség öled meleg öblében
kötve ki a végtelen élet folyó
sodor feledésén cseppenve el
*
..ellenfényben….
sziget vagyok
saját szárazföldemen
parttalan partjaimra
sodor az ár
az apály és a dagály
magam hajótöröttje lévén
sodródik az új hullám
a “nyúú véév”
a dead body
szépen ível a fény
két evezőcsapás
magam csónakosaként
szemhéjamon két
lapos kavics
jól lehet majd velük
újrakacsázni
egy egész életet
*Első közlés
The post Szirtes András versei appeared first on Litera-Túra .
]]>The post Szirtes András versei appeared first on Litera-Túra .
]]>(a költészet napja elé)
Ellik ez a vers is
Farfekvéses
Izeg-mozog
Rátekeredik
Minden szóköz
Így köti fel magát
Az íratlan csendben
Ez a vonat is elment
Élve eltemettem
Ékezetek ege köt
Várandós hívatás
Felbüfög és lelök
Szakadék a
Híd fölött
Hátat fordít a Nap
Lanugo alvásban
Elvetél a tavasz
Ránc sikoly csalatás
Sort sorsra sző
A lemállott idő
*
.…mézfelhők….
teámban az éj leple alatt
mézfelhők gyülekeztek
hajnalra felhörpintettem
elfújta őket a nyelőszél
formák mindensége
emészkedik mibennünk
méhecske dolgozz
teremts új egeket
miben majd kihajnalodik
szorgalmad édes íze
ajkainkon, s tovaszáll
*
…hajnali szedés….
ezt hajnalban
szedtem néked
dupla és fehér
még félig bimbódzik
de már félig ki is nyílott
ahogy lelkemből
a szívemnek
akaródzna
kikelnie
puha paplanos ágyból
meleg illatos otthon
ízeit nem feledve
békés napsütésben
zsongani
mint szorgos méh
úgy gyűjteném
bódító illatát
mézes heteinknek
de mindhiába
itt rohad majd el
bűzös áporodott
vázalöttyben
lekopott sivár
utolsó örömüszög
deszkán
magát tömjénezve
vígtalan kábulatban
mint jómagam
e burjánzó dús tavaszban
szerelmünk csokrát
mégsem feledve kedves
*Első közlés
The post Szirtes András versei appeared first on Litera-Túra .
]]>The post Szirtes András: …..tűzifa hordás Anyámnak, (emlék)… appeared first on Litera-Túra .
]]>…..hülye vagy te édes fiam, mondta is nekem mindig, miközben feszes bedagadt lábfejét érintettem, forró volt és sebes, a másik lábfejének körmeivel vakarta fel a szűnni nem akaró ekcémát, olyankor vékonyan, finoman bekenegettem egy hűsítő krémmel, láttam mennyire megkönnyebbült…..
….kérdeztem is tőle, hozzak e fel tűzifát a pincéből, hisz minden héten szombatonként megtettem négyszer, míg az egyheti adagot szépen felhordtam a negyedik emeletre egy óriási nagy fonott kosárban, persze félemeletenként meg kellett pihennem, aztán szépen feslihtoltam a nagyszobában a zöld cserépkályha oldalához, hadd száradjon még, fel is aprítottam neki kis fejszével a gyújtóst….
…., anyám a jobb lábát húzva, szaporán sürgött forgott a kis konyhában, néha kinyitogatta a sütőt, hogy leellenőrizze mennyire sült meg a sólet, amibe minden földi jót belerakott, nem törődött ő az ortodox előírásokkal, voltak abban igazi sonkadarabok, s persze a közepén egy főtt tojás, kérdeztem is minek az pont a kellős közepébe bele, azt felelte, tudod édes fiam, – így szólított, hisz én maradtam egyetlen fia, a háborúban ugyanis bátyámat három hónapos korában elvesztette, azóta is átkozta magát ezért, pedig ő csak óvni akarta a csecsemőt s míg lement Borba a húgával meglátogatni munkaszolgálatos férjét, első bátyuskámat egy svéd szeretetotthon gondjaira bízta, de mire visszatért a kastély hűlt helyét találta, porig bombázták s mindenki szőrén szálán eltűnt, hiába is kereste kutatta éveken át nem találta, nem is bocsátotta meg ezt magának soha – tudod az én nagyanyám így tanította nekem mondta, hogy a tojásba beleszúrsz egy kötőtűvel, s abból állapítod meg eléggé átsült e már az egész sólet….
….a másik bátyámat már a háború után apámmal saját karjaikban vitték a gyermektemetőbe, ötnapos korában hunyt el agyvérzésben, igaz koraszülött volt, nem véletlen, hisz anyám még nem heverte ki a doktor Mengele által rajta elvégzett hormonális kísérleteket, gyenge volt még a méhe, hogy végig kihordja a kisfiút, hiába is, elsiették a dolgot, de hát nagy volt a szerelem és mindketten, hogy elfeledjék a háborút, ahol is összes rokonaik elpusztultak a különböző lágerek poklában, füst formájában távozva egy szebb más világba, úgy érezték be kell pótolni a hiányt……
…. csak ketten maradtak ők, így árván, teljesen magukra hagyatva fiatalként, szerintem a sors keze, hogy így egymásra találtak, s egymásban vélték felfedezni egy új élet kezdetét, mert huszonévesek voltak, életerővel teli, nem törte meg őket semmi, úgy érezték élni kell, túlélni, s családot alaptani sok-sok gyermekkel, mondhatnám szarkasztikusan ez lett volna a kamat…
…..hát így születtem meg én, egyetlen fiúként végül is harmadik nekifutásra….
…..no be is gyújtottam a muternek, s nekigyürkőztem a nagy tányér sóletnek, be is burkoltam rendesen, hisz már delet harangoztak, mire felhordtam az összes fát, …..egyél még fiam egyél, noszogatott a muter,de már olyan volt a hasam, úgy feszült mint a duda, mint az ő szegény lába a trombózisos, még egyszer bekentem neki, sírva fakadt, nagy barna szemeivel rám nézett merőn, s kérdezte,….
….. ugye eljössz jövő szombaton is édes fiam?…..
( Anyám, , született Neubrun Katalin 1921-2004.)
ha gondolod képet is adhatok hozzá anyámrol bár ugy látom inkább magát az irot szoktátok meghelejeleniteni képben, abből meg van a szoksásos rolam
*Első közlés
The post Szirtes András: …..tűzifa hordás Anyámnak, (emlék)… appeared first on Litera-Túra .
]]>The post Szirtes András: …gyöngyfüzérek… appeared first on Litera-Túra .
]]>peregnek az ezüstgolyók
úgy lépkedek
életem csillanó
latyakján tova
annyira szép
ez a fagyos szellő
arcomon sok kis futó
angyalfelhő
pír mi sokat bír
felemel reptet
hűsítve forró
leheletet
aranyló
bronzkori vas
és kő
jégből pattintott
deviáns
angyali
csont
idő
..merítsünk erőt….
merítsünk erőt
a végtelenben
a fény tüzén
Napivásban
kellő tartásban
göcsörtös
élni akarásban
arany lelkeink
érintése
fényeskedjék
a semmi
határtalan
küszöbén
a kulcs a mi
kezünkben van
csak szánj
magadra időt
ahogy a lemenő
élteti a felkelőt
*Első közlés
The post Szirtes András: …gyöngyfüzérek… appeared first on Litera-Túra .
]]>The post Szirtes András: A kanóc appeared first on Litera-Túra .
]]>Halottak Napján én is fel szoktam menni a temetőbe Lujzikához, második feleségemhez, aki idejekorán mindmáig tisztázatlan körülmények közt lehelte ki a lelkét. Én akkoriban – 1988-at írtunk, – éppen az USA-ban, méghozzá New Yorkban tengettem az életemet és éppen Bulgakov “Mester és Margarita” regényének inspirációja alapján forgattam valami személyes történetet, amiből persze magam sem tudtam, hogy mi lesz, de hát ez, az oly rám jellemző „nem tudja,de teszi” állapotaimból fakadt.
Egy az üzenetrögzítőmön lévő meglehetősen szűkszavú üzenet várt engem „Lujzika meghalt!” – ami persze a maga tömör tárgyszerűségében eléggé mellbevágott, ráadásul feltört bennem a lelkiismeret-furdalás, hogy én magam mennyiben is vagyok részese az Ő halálának, amit persze mindmáig – így 30 év távlatából – sem tudtam még igazándiból tisztán megválaszolni magamnak.
Amint hazatértem kishazánkba az USA-ból, leültem egy kerti asztalhoz és több hónapon keresztül napi többórás munkával, kézi vésővel egy szürke márványlapba belekaristoltam Lujzika nevét a magam kézirásával és minden betű szárából indaszerűen kinőtt egy egy levél, pont annyi ahány évet Ő élt, pontosan 45-öt és ezek a levelek úgymond körbeölelték magát a nevet. Ez a fajta tevékenység egyfajta meditáció is volt, mert közben hagytam, hogy a fájdalom a lehető legmélyebben megérintse lelkemet, nem kerestem kibúvót, hiszen tudtam én, hogy a saját önösségem és egóm is hozzájárult ahhoz, hogy az én akkori szívem választottja a másvilágra költözzön.
Ezt a táblát mikor végre készen lett, a hónom alá kaptam, persze becsomagoltam papírba és belecsusszantottam a táskámba és felcaplattam a Farkasréti temetőbe Lujzikához, gondolván ott majd szépen kiások egy kis helyet a táblának és szépen beszuszakolom a sírra, a virágok, meg a sziklarózsák közé.
Megálltam a temető bejáratánál ahol nagy standokon az ilyenkor szokásos temetői kellékeket, virágokat, mécseseket árusították, nagy volt a forgalom, és én kivártam szépen nyugodtan és vettem három apró kis mécsest, azt a legegyszerűbbet ami olyan 3-4 centis kör alakú, nincsen teteje és csupáncsak egy centi vastag viaszból kukucskál ki belőlük a kanóc.
Szépen akkurátusan a túlélő bicskámmal kilazítottam a sírdombot, ami már azért eléggé összetömörödött – a Lujzika temetése óta eltelt fél év alatt – és elhelyeztem a mintegy harminc centiszer negyven centis márványtáblát, odatettem rá egy kis mécsest és megyújtottam.
Néztem, néztem, néztem, megszűnt a valós idő elmerültem a magam fájdalmában, végtelen csend ölelt körül minket, ahogy ott voltunk egymással szemtől szemben.
Egyszer csak hirtelen elaludt a kis mécses és az apró megfeketedett végű kanóc eldőlt valahogy benne, mintha egy kiszáradt korhadt fa dőlt volna ki. Szemügyre vettem, piszkálgattam, megpróbáltam talpra állítani újra meggyújtani, de amint sikerült megint csak eldőlt az a fránya kis kanóc, s eldőlve ellobbant az olvadt viaszkörnyezetbe. Káromkodtam egyet, hogy lehet, hogy nem engedi nekem ez a lángocska az elmélyülést, mert mindig csak elalszik, mintha az Isten ezzel is büntetne engemet.
Elővettem egy új mécsest, de azzal sem jártam sikerrel, ugyanaz történt, pár másodperccel a meggyújtása után kidőlt a kanóc és elaludt a lángocska. Ekkor már begurultam. Előkaptam a harmadikat és a zsebkésemmel óvatos kis félkört kanyarítottam a kanóc tövénél a viaszba és egyből kifordult az egész, csak egyetlen egy milliméter kanócszál darabka tartotta a viaszban a kb fél centire kilógó kanóc darabkát.
Azt a nemjóját!
Micsoda egy szemét dolog ez!
Már a kanócot is kilopják a mécsesből!
Micsoda halottgyalázás ez!
Maguk nem tisztelik sem az élőket,
sem a halottakat, sem az Istent!
Ezt már az árusnak mondtam miközben a pultjáról egymás után kapkodtam fel a még érintetlen mécseseket, s mindegyikből kikanyarítottam késemmel a kanócot és az orra alá dugtam. Persze egyből odagyűltek körém az ilyenkor Halottak Napján arra mászkáló emberek és egy kis csoport úgyszólván tömeg állt már körbe, az árus meg ijedten tárta szét a kezét, mondván ő nem lát bele a mécsesekbe, ő csak megrendelte így hozták, ne őt baszogassam emiatt, nem ő gyártotta ezeket, ő csak eladja.
No, ekkor már eléggé kiüvöltöztem magamat, mondtam neki azonnal adja vissza a három mécsesért a pénzemet, erre azt felelte, hogy kettőt ebből már meggyújtottam, a harmadikat meg kibeleztem, ráadásul még vagy tízet is itt a pultjánál, nem fizet ő semmit sem nekem.
Erre újabb dühroham kapott el, s bár láttam, két rendőr közeledik felém, egy hirtelen mozdulattal ráborítottam az egész pultot, repült ott minden, virágok, vázák, mécsesek.
A rendőrök lefogtak, igazoltattak, nem volt nálam személyi csak az útlevelem, ráadásul nem mindennapian voltam felöltözködve, piros cipzáras punk bőrdzseki, szakadt farmer, hosszú vörös hennázott haj, hegymászó bakancs és egy női kék posztókalap, gondolhatták nem evilági a fickó, bár magyar az útlevele, de mégiscsak valahonnan szabadult, vagy szökött, akár a diliházból, vagy egy másik bolygóról.
Szó szót követett, s akkor megszállt engem valami hihetetlen hideg nyugalom, lassan, szinte suttogva, halkan belemondtam a két rendőr képébe:
EZ EGY VELEJÉIG ROHADT ORSZÁG, AHOL MÁR MINDENT KILOPNAK AZ EMBEREK LELKÉBŐL, MÉG AZ ÉLETŐ FÉNYT ADÓ KANÓCOT IS. ISTEN MAJD MEGBÜNTETI MAGUKAT EZÉRT. ELÁTKOZOTT EZ AZ ORSZÁG S AZ IS MARAD.
Erre elengedtek. Már nem mentem fel a Lujzikához, hanem a temetővel ferdén szemben lévő „Búfelejtő”-ben kötöttem ki, – ahol anno mindig együtt iszogattam vele a nagy platánfák alatt – és rendesen leittam magam. Már nem is emlékszem hogyan kászálódtam haza.
The post Szirtes András: A kanóc appeared first on Litera-Túra .
]]>The post Szirtes András versei appeared first on Litera-Túra .
]]>jaj drága Mama
lassan 93 leszel
s szedem néked a papírhéjút
mi úgy pattan, surran el
mint életünk
szomorral mélázva koppan az idő
ízes ám, s tudod
azért is ültetünk ilyen fát,
hogy termését majd unokáink
élvezhessék
ne félj, nem búcsú ez
csak hát ilyenkor
elmúlás érzetem támad
amint megérint
az őszülő idő termése
jel ez, hogy ne hagyjam el magam
legyek olyan fínomlelkű
és erős mint Te
drága Anyám
ki felnevelt
*
….szaggatott csoda…
a lepkék szava..
elrepült hozzám..
kismadár bucskázott..
ágról a vízbe…
s visszareppent…
mily gyors fürdőzés ez…
a végtelenben…
rablóhalak fickándoztak
felborzolva…
az óriási jótékony
folyólény felszínét…
mindent magába ölelő..
nyugalmát
szívembe kerítve…
pislákol a kora ősz..
lapos kavics kacsint ledéren…
ki jómagam vagyok…
már nem emelem fel…
nem kacsázok…
jól vagyunk mind
ott…ahol…
a rönkben min ülök…
szorgos szú perceg…
kis fapor dombocskát emelve…
nem seprem el…
azt is hagyom…
így kerek egész…
e nyugalom…
valahogy rám telepedett…
a szemlélődés
időtlen kincse…
kinek semmije sincs…
annak megvan
a mindenség
lenyesett tincse
így gazdagítva
az aprócska élet-jeleket….
belülről fordítja ki..
zsongását zsebéből a csend
az örök víz tükrébe…
foncsorozva…
*Első közlés
The post Szirtes András versei appeared first on Litera-Túra .
]]>The post Szirtes András: Részlet a “Vándorszem” című önéletrajzi regényemből appeared first on Litera-Túra .
]]>Pálfiné aznap szépen kiöltözött, hiszen vizsgaoktatásról volt szó. A falak mentén végig padokat helyeztek el, azokon kuporgott vagy harminc tanárjelölt. Kivonult a minisztériumi felügyelőség néhány tagja is. Pálfiné virágcsokrot kapott. Mi fehér ingben, ünnepi öltönyben ücsörögtünk padjainkban. Az ofő akkurátusan kirakta karóráját az asztalra és elkezdte a tanítást. Épp a mi dicséretünket zengedezte, mármint a Nagyét meg az enyémet, amikor valószínűleg a teremben uralkodó hőség hatására a gyűjtemény, a körülbelül negyven elkábított cserebogár éledezni kezdett. Furcsa, zizegő hang hallatszott mindenfelől. Pálfiné eleinte nem figyelt a különös zajra, folytatta lendületes – a nagy szónokokéra emlékeztető – előadását. Bezzeg a fiatal tanár- és tanárnőjelöltek egyre inkább a padokon izgő-mozgó cserebogarakra figyeltek. A Művelődésügyi Minisztérium képviselői homlokukat ráncolták. Ôket sem hagyta hidegen az egyre erősödő hangzavar. Csak Pálfiné nem zavartatta magát, tört előre, öntömjénezőn, magabiztosan, mígnem az első padsorból az egyik legkorábban ébredő cserebogár szárnyra kapott és egyenesen Pálfiné kontyának röpült. A osztályfőnöknő a hirtelen támadástól kiesett szerepéből, összevissza hadonászott, mire a tanárhallgatók röhögcsélni kezdtek. Pálfiné elpirult, de ekkor már valóságos cserebogárhad támadt rá. Hidrogénszőke hajkoronája és lakkjának illata alighanem túlporzott virágra emlékeztette a bogarakat, mert mind megcélozta Pálfiné esküvői tortára emlékeztető, többemeletes kontyát.
A minisztérium képviselői megpróbáltak együttérzően segíteni pánikba esett osztályfőnökünkön. Körbefogták, és harci védőgyűrűt képeztek a tanárnő köré. Elszabadult a pokol. Most már az összes cserebogár feléledt és támadóan zsongott-bongott a szürke és fekete öltönyös töviskórók gyűrűjében kapkodó fonnyadó virág, Pálfiné körül. Ofőnk sírva fakadt, az egyik minisztériumi főember elordította magát:
-Mindenki hagyja el a …
De tovább nem jutott a beszédben, mert üvöltésre nyíló szájába egy jól megtermett cserebogár röppent. Ijedtében hápogni kezdett, amitől egy darabban le is nyelte a még mozgó állatot. Feje elvörösödött, nem kapott levegőt. Társai látván, hogy mindjárt megfullad, segítségére siettek, magára hagyva osztályfőnökünket. Pálfiné még egy ideig hevesen hadonászott, majd észlelve, hogy ezzel csak bőszíti az éterálmukból ébredő rovarokat, leroskadt a székére és apatikusan tűrte, hogy a bogarak a fejére, kontyára, arcára másszanak. Közben a minisztériumi küldöttek hanyatt fektették társukat. Egyikük hosszú ujjaival az áldozat szájába nyúlt és diadalmas arccal kiemelte a félig megnyomorodott, még rángatózó cserebogarat. Addigra már csak néhányan maradtunk az osztályterem ajtajánál, és amikor megjelent az igazgató – hírhedt volt szigoráról, – az ajtóból is távoznunk kellett.
Másnap hívattak minket a tanáriba. Ott álltunk Naggyal a tanári értekezlet előtt, a ránk záporozó kérdések kereszttüzében: Ki adta az ötletet a cserebogár gyűjtésére, ki adta az üveget, stb? Mi elmondtuk az igazat: Pálfiné bízott meg, az ő ötlete volt a gyűjtés. Kiküldtek minket, majd a másnapi osztályfőnöki órán – legnagyobb meglepetésünkre Pálfiné intőt írt az ellenőrzőnkbe arra való hivatkozással, hogy önhatalmúlag tettük ki a bogarakat a padokra. Ez volt életem első koncepciós pere. Sírtam, amikor átadtam apáméknak az ellenőrzőt.
The post Szirtes András: Részlet a “Vándorszem” című önéletrajzi regényemből appeared first on Litera-Túra .
]]>The post Szirtes András: …jaj Apucikám… appeared first on Litera-Túra .
]]>így Húsvét táján
Április 6-ára esett akkor
Még kimondani is fáj
“huszonegy éve”
Pedig annyi mindent
megbeszélnék veled
kikérném tanácsodat
amit sose tettem azelőtt
mikor még éltél
látod milyen hülye voltam
most nőne be a fejem lágya
mikor már késő
Szeretlek fater így is
ezen képen
ott van a mindent átvészelő
életteli mosolyod
ami erőt ad nekem
e mocskos kor
túlélésében
Kösz fater hogy voltál
meg még hogy vagy is
itt a lelkem mélyén
megbújva
szőrös mellkasodon
karjaid ölelésében
beszívva tested illatát
Sírnék is ha tudnék
de nem megy
szárazon peregnek
e sorok, de azért
elszorul kissé
ott belül a torok
Ölel Andris fiad
innen
e kérges
lelketlen tájról
e sík hülye
hazából
*Első közlés
The post Szirtes András: …jaj Apucikám… appeared first on Litera-Túra .
]]>The post Szirtes András versei appeared first on Litera-Túra .
]]>Fél szárnya szegett
Ördögangyal szállt a spiccre
Megöleltem
Mi mást tehettem volna
….kockáztattam, lenyaltam büszke könnyeit
….marta a só ajkaim…
….ezek szerint mégse angyal…
….öldöklő vagy talán?….
hát kövess, vállalom…
hogy megpihenj vállamon…
Kecsketejet fejtem,
….szarvát fogtam,
Meghempergettem…
….jólesett neki…
Büszkesége elszállt,
…elernyedt karjaimban…
…pőrén ott hevert lecsukott szemmel…
ágyamon…
Palacsintát kapott reggelire
…mire beértem, elszállt…
pihéi ott ragadtak….
tágra zárt lelkem
ablakán…
*
….éjszakai infra levél…
ott most nappal van
itt meg hideg setét éj
még a Hold is elbújt
de a mínusz
az bizony kövér
forró lével locsolgattam
szívre a formát de a nyílra
mi átszúrhatta volna
már nem volt bennem
elég a nafta
sose bánd
azért küldök egy
félszomor
infra portrét
ha nem ismernél meg
szívem
ott dobog
a masina mögött
felolvasztja a telet
tavaszt lehelve
ölelésünkbe
*Első közlésű versek
The post Szirtes András versei appeared first on Litera-Túra .
]]>