Királyul érzem magam, gondolta a kutya
a derengő égaljára pillantva.
Lehet-e jobb egy kiadós hajnali hajszánál?
Nincs menekvés, aki macska, annak jaj lesz!

*Első közlés

The post Windisch József: Vers arról, hogy a világ kerek, avagy nem csak a királyoknak, hanem a macskáknak is rossz appeared first on Litera-Túra .

*Első közlés

The post Windisch József: Rossz nap appeared first on Litera-Túra .

– Ne vicceljen, ezek csak betűk. Sorban adja ki a hatóság, épp ennél a szériánál tartanak.

– Maga nem vesz engem komolyan. Inkább azt mondja meg, más rendszámmal nincs ugyanez a modell?

– Kérem, ahogy akarja. Itt van például ez. Kicsit alacsonyabb a felszereltsége, de a rendszáma LFL.

– Látom, nem értett meg. Az LFL azt jelenti: „el fogják lopni”.

– Akkor talán ez a kombi… LSL megfelel? Várjon… Ne válaszoljon. De tudja mit? Kis ráfizetéssel tetszőleges rendszámot kaphat.

– Miért nem mondta rögtön az elején? Így mindjárt egyszerűbb. – Aranka, legyen szíves készítse elő a rendszámigénylő űrlapot! Uram, mit írhatunk akkor?

– Hogy is mondta az imént? Ez az autó valóban tökéletesen kifinomult forma. Legyen akkor TKF!

– Semmi akadálya. Fölírta, Aranka? TKF, mint tökfej.

*Első közlés

The post Windisch József: Rendszám appeared first on Litera-Túra .

*Első közlés

The post Windisch József: fontos gesztenye appeared first on Litera-Túra .

*Első közlés

The post Windisch József: Dugóban appeared first on Litera-Túra .

A népszerű zongoraművészt évtizedek óta mindenki ismerte. Pályafutása során még az is találkozott a nevével, aki a komolyzenétől világéletében igyekezett óvatos távolságot tartani. Ezért az sem volt meglepő, hogy a váratlanul meghirdetett búcsúkoncertjére különösebb reklám nélkül is minden jegy elfogyott. Az esemény plakátján és a meghívón sem szerepelt a program, csak a rejtélyes cím: “Öt darab az élet”.

Miután tapssal kísérve az idős művész bevonult, elfoglalta helyét a zongora mögött és a közönség elcsendesedett, a tőle megszokott módon saját magát konferálta fel. Rekedtes hangján, melyet a hangszer mellé állított mikrofon nélkül talán az első sorban sem hallottak volna már, mondott néhány illendő – és valljuk meg elég elcsépelt – szót arról, hogy milyen hálás a mestereinek, milyen hálás a közönségnek és milyen hálás a szüleinek. Utóbbival így kilencven felé szinte a történelmet szólította be, melyet a közönség tapssal üdvözölt is. Majd tömör egyszerűséggel bejelentette, hogy élete legmeghatározóbb öt zongoraművét fogja előadni. Értelmet nyert hát a koncert címe is.

Az első mű halkan indult, lágy, melankolikus dallamokkal. A hallgatóság pillanatok alatt átszellemült, és az öreg zongoraművész arcának rezdüléseiről is leolvasható volt, hogy már nem földi dimenziókban jár. A második darab terjedelmesebb volt, rafinált akkordokkal, váratlan dinamika-váltásokkal. A harmadik már-már ördögien akrobatikus volt, mégis szinte természetesen magától értetődőnek hatott. A negyedik darab előtt hosszabb szünetet tartott, láthatóan élvezve a feszültséget, majd belevágott. A művet még a legtájékozottabb koncertlátogatók sem ismerték. Saját szerzemény talán? A jelenlévő zenekritikusok magukban már fogalmazták is a méltatást. Ezt is lelkes taps követte, melynek lecsengését a művész ezúttal is szerényen lehajtott fejjel kivárta, majd a billentyűkre csukta a zongora fedelét, felállt és a beállt csöndben lassan kibotorkált a színpadról. A tömeg várakozó némasága még percekig tartott, s a legtöbben hazafelé menet, sőt napok múltán is megmagyarázhatatlanul érezték, őrizték a csendet. A művész örökre visszavonult.

*Első közlés

©Koncz Csaba – Tiszai ladikok 2011

The post Windisch József: Az ötödik appeared first on Litera-Túra .

„Én az Önnek hála jól karbantartott fegyverzettel és az Ön emlékéhez méltó elszántsággal megvalósítanám kapitány uram közismerten régóta dédelgetett vágyát, és útba ejtve a Sziklás-Szorost, legyőzném annak rettegett, de immár elkényelmesedett kalózait. Behajózásunk a hazai kikötőbe ezután fenséges lenne, a zsákmányból pedig nem csak az ünnepelt legénységnek jutna, de márványoszlopot állíttathatnánk az Ön tiszteletére is.” – felelte az első a kapitány kérdésére, mit tenne, ha őt érné a megtiszteltetés.

A második így beszélt: „Én vállalnám az ismeretlen hajóutat a Jeges-Sziget felé, amely számításaink szerint harmadával rövidíti le az utat hazáig. Családjaink örömére és a király dicsőségére felgyorsulna az áruszállítás, felvirágozna a kereskedelem vállalkozásunk által.”

„Én átszervezném a legénység munkáját. Felelősöket neveznék ki és új beosztást szabnék. Éjjel-nappal serénykedne egy-egy ütőképes csapat, így a szélcsend miatt kiesett időt visszanyernénk és hatékony folyamatainkkal a jövő hajósnépének is példát mutatnánk.” – sorolta őszinte tettrekészséggel a harmadik. A negyedik nem sietett a válasszal. Kitekintett az ólomüveg kabinablakon. Odakinn albatrosz vitorlázott a feltámadó szélben, az égen halvány felhősávok gyülekeztek. „Azt hiszem, mindenekelőtt felhúznám a horgonyt.” – mondta végül. A kapitány megnyugodva hanyatlott vissza párnájára. Őt választotta.

*Első közlés

The post Windisch József: Szélcsend appeared first on Litera-Túra .

– Jó, hát elismerem, valóban nem tudjuk, merre kellene tovább haladnunk. Számításaink szerint ezen a helyen egy szigetnek kellett volna lennie, de az nyilvánvalóan nincs itt. – vallotta be végül kelletlenül a kapitány. Közben apja kovácsműhelyére és a szülői ház fölött húzódó elgazosodott szőlőre gondolt, és magában százszor elátkozta a napot, amikor becsapta maga mögött azt a bizonyos kaput.

– Itt mégsem maradhatunk, a készleteink is fogytán vannak. A visszaútra már biztosan nincs elég tartalékunk. – állapította meg egykedvűen az első tiszt. Ő mindig ilyen volt. Akkor is úgyszólván unalmában fütyörészett, amikor indulás előtt elvágta a feleségét elcsábító százados torkát.

– Van valakinek értelmes javaslata? – tette föl a teljes vereség elismerését jelző kérdést a kapitány. – (Pedig mazsolának való szőlő volt. Ma sokat érne… – fűzte hozzá gondolatban.)

– Induljunk el nyugatnak, oszt jónapot! – kurjantotta egy minden lében kanál utas.

– Hogyne, hogy leessünk a világ peremén?! Délnek kell menni! – Kontrázott rá a társa. A tegnapi verekedésnél is alig lehetett őket szétválasztani, félő volt, hogy ismét egymásnak esnek.

– Meglesz az a sziget, csak északabbra! – Ezt már az a diákforma ifjú kiáltotta, akinek eddig a szavát is alig hallották. Kiáltozás támadt, és a csüggedt kapitány fejében ez csodálatosképp fényt gyújtott.

– Ez egy hajó, ahol a rend és fegyelem mindenekelőtt való. Ha valaki lázadni mer, azt a tengerbe dobatom, mint tegnap a Bicskás Tónit. Hogy ebben a szorongatott helyzetben nincs egyetértés, az persze magától értetődő, úgyhogy rendben, akkor most árverést tartunk. Kinek mennyit ér az általa javasolt irány?

– Hat penny a keletre! – rikkantotta a gyors felfogásáról híres kormányos.

– Hogyne! Tíz korona és nyugat! – tromfolta le gyorsan az iménti okoskodó.

– Két font és kelet! – replikázott váratlanul egy hölgy utas. A hosszú úton napról napra több félnivalója volt, nagyon szeretett volna végre révbe érni.

– Ezer font és mindenki befogja a pofáját. Északnak megyünk. – Döbbent csönd követte az öreg márki szavait. Eddig is tisztelték, e pillanatban azonban istenként tekintettek rá. Ezer fontot a többségük életében nem látott, még összesen sem. Fogalmuk sem volt róla, hogy ennyi pénzt rejt az öregúr utazóládája. Ő pedig állta a szavát, és miután újabb licit nem érkezett, leszurkolta a summát a kapitánynak. Mindenki egy csapásra megnyugodott. A legénység higgadt rutinnal irányba fordította a hajó orrát, a szél belekapaszkodott a vitorlákba, és immár senki sem érezte céltalannak, amint sebesen siklottak az északi ismeretlen felé.

(Érdekességképp: innen ered az „irányár” kifejezés.)

*Első közlés

The post Windisch József: Irány appeared first on Litera-Túra .

…

Kultúrházi karbantartóként tulajdonképpen értelmiséginek számítok. Amikor a könyvtár selejtezést tartott, elhoztam egy Rosa Luxemburg kötetet, amit azelőtt soha senki nem kölcsönzött ki. Az első fejezet első lapját mindig a kabátzsebemben hordom. Az italbolt előtt bagózva már többeknek megmutattam, de még senki sem értette meg, viszont azóta felnéznek rám.

…

A napjaim általában jól indulnak. Reggel felkelek, és ha szerencsém van, még láthatom az ablakból a szemközti házban lakó lányt, amint munkába siet. Szép haja van.

…

Kedvenc ételem a palacsinta. Régen az anyukám, később a feleségem sütötte nekem, amíg együtt éltünk. Én sajnos ma sem tudom, hogy kell.

…

Mondtam már, hogy szenvedélyes könyvmoly vagyok? Igaz, amikor a szakközép könyvklubjában elmondtam, hogy a Gyűrűk urát négyszer is elolvastam, mindketten nevettek rajtam. Ötödször már titokban olvastam ki.

…

Egyszer a fagylaltosnál kettővel előttem az egészségügyi államtitkár állt a sorban. Értik? Az a magas jólfésült, aki a tévében is szokott szerepelni, ha valami kórházfelújításról esik szó. Én is abból a vaníliából kértem, amiből ő.

…

Mivel már nehezen találtam szerelőt, aki huszonhét éves autómat meg tudná javítani, egy ideje csak az öreg fenyő alatt állt. Aztán egy éjjel a viharos szél rádöntötte a fát. Néhány nap múlva elbúcsúztam tőle, lemostam és kifényesítettem. Látniuk kellett volna, milyen szépen csillogott, amikor az ószeres cigány a teherautójára emelte.

…

Hétvégente a szomszéd város határába épült áruházban szoktam bevásárolni. A busz az odavezető úton elhalad egy barnacsuhás szerzetest ábrázoló kőszobor előtt, és én gondolatban mindig köszönök neki: „szervusz Ferenc testvér”. Egy pár éve már tudom, hogy Szent Antal, de biztos nem haragszik érte.

…

Amikor tavasszal a könyvtárban egy megrepedt lámpabúrát kellett kicserélnem, minden igyekezetem ellenére szellentettem egyet. Egészen úgy hangzott, hogy „Hérodotosz”. Többen föl is kapták a fejüket, de nem tudták, hogy én voltam. Ennyi műveltséget talán ki sem néztek volna belőlem.

…

Azt hiszem, irigylésre méltó a helyzetem, de próbálok nem visszaélni vele. Most is csak azért tűnhet úgy, hogy dicsekszem, mert felkértek erre a beszámolóra. Kicsit már röstellem is. Szerkesztő Úr, ezt majd húzza ki!

*Első közlés

The post Windisch József: Kis appeared first on Litera-Túra .

Kelemen az ezermester – így emlegették – igazából feltaláló volt. Még nem tudta pontosan, mit fog feltalálni, de kora gyerekkora óta biztos volt benne, hogy egy napon megvilágosodik majd, és akkor megalkotja azt a valamit, amiért évszázadok múltán is hálás lesz az emberiség. Ám egyelőre nem látszott közeledni az a bizonyos pillanat, így csak tett-vett a fészerben, összeépítve, szétszedve ezt-azt.

Egy derűs tavaszi napon épp a tetőn igazgatta az éjszaka átvonult vihar nyomán szétzilálódott zsindelyeket, amikor hirtelen megállt a kezében a kalapács. Mintha valami szokatlant hallott volna. Fülelt, de semmi. Képzelődik talán? Újabb kalapácsütés, és a különös érzés megint megállította a kezét. A visszhang! A kert végében magasodó sziklafal oly hűen visszhangozta eddig az ajtócsapódásokat, a kutyaugatást, a betérők minden hangosabb szavát, hogy Kelemennek már föl sem tűnt: a visszhang amolyan szerethető csecsebecseként az udvarhoz, az otthonához tartozott, mint ahogy az is, hogy a környékbeli gyerekek egymást biztatva időnként be-berikkantottak a kerítésen, próbára téve ezzel bátorságuk mellett a természet e titokzatos jelenségét is. Most azonban valami nem volt rendjén. A kalapácsütés éles csattanása tompa puffanásként visszhangzott a csupasz kő felől. Próbaként füttyentett egyet, és lám, a füttyszó is valahogy eltorzult, mire visszatért. Na nem nagyon, de ha valaki odafigyelt, belehallhatott egy leheletnyi érces mellékzöngét. Nem sokat kellett nézelődnie: a sziklán hatalmas repedés futott végig, az éjjel ugyancsak hevesen csapkodó villámok hagyhattak így örök emléket az utókor számára. Ez hát a visszhang megváltozásának oka!

Ahogy múltak a hetek, a sziklarepedésből kipergett törmelék hetyke kőkupacot képezett az orom lábánál, másutt a mostoha körülményekre fittyet hányó növények telepedtek meg az újdonsült sziklapárkányokon. Kelemen pedig ámulva figyelte, ahogy a visszhang egyre szokatlanabbul feleselget. „Hahó!” – kiáltotta, „hahó-hó” jött a válasz. Ettől kezdve az ezermester tudatosan hozzálátott a sziklafal átalakításához. Vésett, faragott, hasított, betömött, csiszolt és kipótolt. És közben időről időre hangosakat kurjantott. Először csak amolyan értelmetlenségeket, mint „hej!” („huj!”, felelte a hegy), „kakukk!” (amire „kikkek!” volt a válasz), de ahogy a rikkantás és a visszhang közötti különbség nőtt, mindinkább értelmes mondatokra váltott. A falubeliek eddig is gyanakodva figyelték, ezután azonban elterjedt a vélekedés, hogy Kelemen megbolondult, és mindinkább kerülni kezdték portáját.

Kelemen minderről nem vett tudomást, miként az évek múlásáról sem. A sziklafal rögeszméjévé vált, minden idejét a megmunkálására fordította, eközben már alig néhányan merészkedtek a közelébe. Akik mégis szánalomból vagy kíváncsiságból betértek hozzá, azok viszont hátborzongató tapasztalatokról számoltak be utóbb: Kelemen szabályosan beszélget a heggyel! Hangosan kérdez, a visszhang pedig valami torz, ismeretlen nyelven válaszol.

Amint ennek is híre ment, végleg elapadtak a látogatók Kelemennél. Lassanként az utcája is elnéptelenedett, de a hosszú szakállú, cserzett bőrű, inas-csontos vénember tiszta szemében változatlanul tűz égett, és lankadatlanul dolgozott tovább. Mígnem egy nyári alkonyon, miközben a távolból az aratásból hazatérők vidám nevetése hallatszott, és az egész napra megrekkent levegő megmozdulván végigsimította Kelemen fáradt homlokát, így kiáltott a hegy felé: „Ki vagyok én?”

A válasz elégedettséggel töltötte el, és aznap olyan édes volt az álma, mint talán még sosem. Célba ért.

Másnap kiöltözött. Ódivatú inget húzott, leporolta kalapját és elindult a templom előtti piactérre. Ott megállt és várt. Összesúgtak mögötte, szólongatták, de a szeme se rebbent, ám ahogy hallgatott, abból tudni lehetett, hogy mondanivalója van. Hamarosan kisebb csődület téblábolt már körülötte, amikor végre nagy levegőt vett és tiszta hangon ennyit mondott: „Akinek kérdése van és nem fél az igazságtól, mától bejöhet az udvaromba és megtudhatja a választ.” Fürkészve körültekintett, és eddig komoly arcán mosoly suhant át. Az emberek zavartan félrenéztek vagy lesütötték a szemüket, ő pedig határozott léptekkel keresztülhaladt a tömegen. Aznap látták utoljára.

Amint az várható volt, vagy az igazságra nem volt kíváncsi senki, vagy egyszerűen a bogaras öreg sületlenségének tartották a dolgot, de a közjáték egészen feledésbe is merült, mígnem egyszer a kocsmában elkeseredésében sokadik italát fogyasztó fiú zavaros szavaiból kibontakozó története föl nem piszkálta a bátrabbak kalandkereső vágyát. Annyi bizonyos, hogy a fiút épp az imént hagyta el jegyese, miután sétájuk során a sziklafalhoz tévedtek. A lány feltette a kérdést, amit a lányok meghitt pillanatokban általában szoktak: „Szeretsz?” – „Szeretlek” – suttogta a fiú. „Ha igazán szeretsz, mondd hangosan, kiáltsd, hogy a hegyek, az erdő, a falu és az egész világ tudja!” – kérte a lány. „Szeretlek!” harsogta most már teli torokból a fiú. „Nem szeretlek!” jött a visszhang tisztán, érthetően, a fiú hangján. Másodszor és harmadszor is így történt, s mire a hirtelen hűvösnek érzett estén hazaértek, már mintha nem is ismerték volna egymást.

A bátrak elhatározták hát, hogy maguk is meggyőződnek az igazságról. Öt kissé kapatos, de vidám férfi kerekedett fel még aznap este, és bizony késő éjjel öt csüggedt, borús gondolatokba temetkező férfi tért vissza kijózanodva, szótlanul. Ezen az éjjelen öt házban pirkadatig lámpa égett, s a következő napokon lopva szállingózni kezdtek a környékbeliek a sziklafalhoz. Eleinte főleg az asszonyok, aztán már mindenki, még a távolabbi falvakból is. Kelemen portáján talán sosem volt ekkora vendégjárás, pedig a legtöbben látván a többi zavarodott tekintetet, inkább csöndben elsomfordáltak. Az elvétve elhangzó kiáltásokra azonban könyörtelenül válaszolt a visszhang, mégpedig mindannyiszor a színtiszta igazat. Sok könny hullott akkoriban a környékbeli falvakban. Férjek kérlelték feleségeiket, gyermekek a szüleiket, hogy ne menjenek az elátkozott hegyhez. Aztán aki tehette, ilyen-olyan indokkal inkább felköltözött a messzi városba, s lassacskán a maradók is belátták, okosabb a sziklaormot elkerülni.

Ez már régen történt, Kelemen nem lett híres, udvarának emléke a múlt homályába vész. De egyesek – köztük én is – ha időnként azt is kívánják, bárcsak lenne egy ilyen sziklájuk a ház végében, azért a mai napig lehalkítják szavukat, ha ismeretlen hegyoromhoz veti őket sorsuk.

*Első közlés

The post Windisch József: Visszhang appeared first on Litera-Túra .