Idegesít, ha már az első leírt szó közismert.
A „nyár”, vagy a „köd”, ami éppen alászáll.
A „szépség”, amit folyton dicsérnek. „ Isten
sem alkothatna szebbet, olyan vagy” és könnyezik.
Persze csak papíron, mikor a szerelmes versét írja
kényelmesen hátra dőlve egy pince széken
a kocsma bennfenteseknek fenntartott zugában
amíg kancsó és pohár van a kecskelábú asztalon.
Mennyi sorsot törtek össze és térítettek silány
utakra a szavakból élő gengszterek, amíg a zöld
abroszok mellől ki nem tört a lélek a zöld mezőkre
hogy a csipkebogyót vagy a kökényt csodálja.
Vagy az éppen káráló varjakat, a hegygerincet
mely minden női testnél sejtelmesebb
szebb mint a vers,szebb mint az ima. Ezt keresem
a források tiszta vizét, a tiszta szavakat újra.