Vigh Krisztina versei - Litera-Túra

A ház

Egyszer rajzoltam egy házat,

semmi különös,

kémény, ablakok, kis kert,

teljesen szokványos.

Régóta laktunk benne,

a falakra rásárgult a közöny.

A függönyökben itt-ott még

kapaszkodott anyám sóhaja,

a sarokban titokká kövülve

térdeltek az esti hallgatások.

Dohos szaga is volt, meg minden.

Sokáig őrizgettem, egészen

belegyűrődött a lelkembe.

Az idén lomtalanításkor kiteszem,

darabokra tépni még mindig nem tudom.

Fáradtan

reggel óta esik,

tengernyi fájdalom hull alá,

lecsorog az ereszen,

átmossa a szíveket,

kiteregetett érzések áznak

a kifeszített időn,

víztócsák tükrén szétpattanó

buborékok táncolnak,

figyelem, mennyire nincs

összhangban ez a vidámság

a szürkére fakult valósággal,

nincs bennem sem lázadás

sem ellenállás,

magamhoz ölelem a hiányod,

jó egy kicsit fájni most,

elringatni szívemben a féltést,

ahogy lassan lehunyja szemem

ez az elfáradt este.

*Első közlés