Ede bácsi – miként a munkaidő lejártakor harminckilenc éve mindig – a satupad mögött tartott elnyűtt partvissal összehúzta a kilapult gombszerű alakba dermedt forrasztóón cseppeket, apró lemezdarabkákat és lemorzsolt fémsorját a bádogosműhely padlóján. Péntek lévén a többi segéd – akik közül a legidősebb is vagy két évtizeddel mögötte járt – már a jól megérdemeltnek vélt sör habját törölgette borostájáról a Béke út bor és égett zsír szagát árasztó fülledt kocsmájában. A derék melósoknak ekkor még fogalmuk sem volt Ede bácsi titkáról. Ha föl is merült bennük a kérdés néhanapján, pénteki rendszeres távolmaradását korának és a fáradtságnak tudták be.

Az öreg bádogos azonban nem haza ment ilyenkor. Megvárta, amíg elcsendesedik a környék, sietve átvágott az anyagmozgató daru lábazata és az idáig elvezetett iparvágány rég begazosodott sínpárja között, befordult a C épület sarkánál és besurrant az elhagyott gyártelep egykor szebb napokat látott színháztermébe. Bár a kultúros elvtársak valaha talán tényleg színházat álmodtak ide, igazából széksorok sosem voltak a nézőtéren, néhány dolgozói nagygyűlést és Katalin napi szakszervezeti bálnak nevezett lerészegedést kivéve sosem volt itt élet. Mára az ablakok jó része kitört, a teret téglarakások és bálába rakott raklapok foglalták el. Ám a színpad üres volt és tiszta, az utcalámpák fénye épp a megfelelő szögben szűrődött be, Ede bácsi pedig már ott is állt egymagában, átszellemült arccal a fény felé fordulva.

Az előadást csenddel kezdte. Mozdulatlanul kivárt pár pillanatot, majd öreges, de határozott hangján megszólalt. A drámairodalom klasszikusait szerette: Szophoklész, Csehov, Miller, Shakespeare, Molière, Ibsen. E szerzők művei elképesztő átéléssel elevenedtek meg péntek esténként Ede bácsi egyszemélyes előadásában. Minden szerepet maga személyesített meg, egészen kivételes tehetséggel. Az összes szöveget tévesztés nélkül tudta, az egész színpadot bejátszotta, képzeletbeli díszletek, láthatatlan kellékek közepette. A darabokat heteken keresztül újra és újra ismételte, folyvást csiszolva rajtuk, amíg tökéletesnek nem érezte. Akkor aztán jöhetett az új mű.

Az éjjeliőr véletlenül fedezte fel egyszer. Megismerte a hangot, azért aztán nem szólt semmit, nem akarta megijeszteni a vén csodabogarat. De a következő héten ismét beiktatta tessék-lássék ellenőrző körútjába a színháztermet. S az előadásoknak lassan híre ment. A kíváncsi munkások szivárogni kezdtek, be-belestek, ottragadtak egy-egy alkalommal, de szólni egyik sem akart Ede bácsinak. A vaskos tréfákhoz szokott egyszerű emberek, akik valódi színházban még sosem voltak, megérezték a törékeny csodát, és ügyeltek rá, nehogy szertefoszlassák. A színpadra vetülő fény és a nézőtéri lomkupacok védelmében könnyen rejtve maradhattak. Megvárták, amíg az öreg a végszót követő csendben lassan visszaváltozik bádogos-segéddé és kibaktat a hátsó kijáraton.

Évekig jártak a munkások töltekezni a mit sem sejtő Ede bácsihoz. Külön figyelőszolgálatot is szerveztek, hogy le ne maradjanak, ha új mű került színre. A titok mindenki számára ismert volt, és mégis megmaradt titoknak: Ede bácsi szíve úgy állt meg egy nyári délutánon a műhelyben, hogy sosem szerzett tudomást közönségéről.

A munkások általában nem szerettek a halállal foglalkozni. Ha valaki elmúlt, hát elmúlt – minek róla beszélni. De Ede bácsi más volt, érezték, hogy fontos valahogy elbúcsúzni tőle – koporsóját a színpadra állították hát. Az emberek némán gyülekeztek, mint tették ezt oly sokszor azelőtt is ezen a helyen. És a csendben ácsorgó tömegben egyszerre valaki bátortalanul tapsolni kezdett. Bekapcsolódott a második, a harmadik, s a következő pillanatban kitört a szűnni nem akaró tapsvihar. Csak tapsoltak és tapsoltak, perceken át. Soha még művész ekkora tapsot nem kapott, mint Ede bácsi, az öreg színész.

*Első közlés