Ezért vigasztalódtál
egy másik költővel?

Tudjuk Gyula előbb rajongott érted,
mégis odaadott volna
neki téged, hogy így segítsen
egy tántorgó agynak,
akit aztán, ahogy írta: a köd karma
mégis berántott[2]…

Vajon melyiküket
szeretted jobban?

Szeretni sokféleképpen lehet,
de a vad kín nyomán születő
szerelem valami más.
Benned mi váltotta ki
a valódi szomjat?
Ki volt az igazi? Talán Lőrinc?
Aki érett asszonyként,
mikor titkok s rémek zsúfolódtak[3]
életedben, tett álarc nélkülivé?

Mi táplálta különös
vonzódásaidat?
A költészet napfénye,
égbe gyűlő dala,
ami a szívekben oly könnyen
elvegyül?

Keresem engedelmes
alázattal a magyarázatot…

[1]     József Attila: Hexameterek

[2]     Illyés Gyula: Nyúltál azért, kit én találtam

[3]     Szabó Lőrinc: A csókod

The post Oláh Tamás: Flóra appeared first on Litera-Túra.

[1] A tapasztalható világunk csupán illúzió, egyfajta kozmikus hologram, az igazit, az ötödik dimenzióban lévőt, nem látjuk.

©Sándor Edit: Hullámtorlódás – 2020

The post Oláh Tamás: Mintha appeared first on Litera-Túra.

ne sírj, inkább énekelj,
megszabadultál
az önérdekből álarcot öltő
nyálas hízelgőktől,
kóbor bitangoktól,
lelépve a színpadról
meglátod csupán
csak az unt, keserűség
marad a szádban,
jövőd többé nem követel,
– s lesz a kézjegy megint
viszontlátást sürgető
néhány kusza betű,
türelmetlen sóhaj
egy képeslapon,
vagy egy víg mosoly
egy titkon átadott
csilingelő cetlin,
esetleg egy szignó
az általad csodált festő képén,

– legyen vigaszod, ha ez az,
a lapok aljára
nehéz kézzel tett
keresztek jelei
az ekevasba ütköző
éveket szántják ma is,
és jajt kiáltva ottmaradnak,
a kínzással kikényszerítettek
vallomásain,
– legyen vigaszod!
fausti boldogsága
hamar szertefoszlik
kinek kirakatba kerül
Mefisztóval kötött 6-os kartonja[1]
— örülj, hogy
az árva csillagok
a mennyei szőttesen
hűséggel őrködtek fölötted,
vesztesként maradtál győztes,
drága kincsed, józan elméd
a vízpróbát kiállta,
nem adtad akármihez
aláírásodat…

[1]Az állambiztonsági hálózati nyilvántartásban a hálózati személy beszervezésével kapcsolatos adatokat tartalmazó karton.

The post Oláh Tamás: Signature appeared first on Litera-Túra.

Lágy ívelésű,
asszony-mosollyal terül
eléd a messzeség,
mögötte a sárga izzásgolyó
uralja az eget.
Alig kivehető szürkülő alakok
sziluettjei rajzolódnak ki
megszelídült lobogása előtt.

A színek nászát járja ecseted.

A hó-könnye
a gyökér-feketéjébe fokozatosan
olvad bele,
a zöld-illatú tavasz
a napfény szelében jön világra.
Tenyered a palettád.
Az árnyékokat kékkel fested.
Kutatod hogyan lesz
a fakóból újra élénk a pázsit.

Veled táncol, süllyed, forog,
a sok szín, föllobban benned a
vörös, hazakísér az ázott barna,
a hullámzó sárga megnyugtat.

Az Isten-nélküli égbolton
Nap-urad vigyáz rád.
Ágyúi vörös fénytűrudakat
lőnek feléd.
Önkívületedben Festő-Szíved
nagyot dobban[2].
Tajték tájaid fölött
foszló vér-pamacsok úsznak,
a kék szomja felhőkbe gyűlik,
az örökké forgó-fejek napnyugtát
követő szemei téged figyelnek.

Kicsiny ablakod tábláján
vigasztaló fény csillan.
Szobád fala halványlila,
a padló téglája vörös,
ágyad fája sárga, mint a friss vaj,
asztalodon kék terítő.

Bakancspár várakozik
ágyad mellett.

A vörös-óriás körén átsuhanva,
a földi zajtól távol kerülve is,
itt maradsz velünk.
Bekötött fülű fejed
fájdalmas tónusú
képe néz vissza ránk.
Szemünk napjába tekintő
napraforgóid
tengernyi sárgáját
nem felejtjük.[3]

[1]     Vincent van Gogh 130 évvel ezelőtt halt meg.

[2]     A vörös szőlőhegy című képe volt az egyetlen, melyet el tudott adni pár száz frankért. A 2017-es New York-i  aukción az egyik képe  82,3 millió dollárért kelt el.

[3]     Versem megírását segítette: Van Gogh Válogatott levelei, című kötetben olvasottak.

The post Oláh Tamás: Van Gogh ravatalára appeared first on Litera-Túra.

A vers szerszámaival  kell
felfogni a nyugtalan egészet,
kitekintve élénken a résből,
a gondolat szűztiszta lézerével
kell letapogatni az elénk-állókat,
megjelölni az örökké változó,
durva nép dühének kiváltóit,
követni a szólövedékek
húsba-vágó útját,
feltárni a térdet-hajlítók
hologramjait,
kiismerni az egyszínű gyűlölettel,
nyers suhanással támadókat,
a bohóc-vérűek maga-mutogatásait.

Párhuzamos sugarainkkal
kell kivonni az ünnepi
szónoklatokból a hamisat,

a józan ész keskeny nyalábjával
átvilágítani a sanda arcok dagályán,
hogy a lábnyomokhoz szegődők
ne tudják eltitkolni előlünk
zajjal telt hazugságaikat.

[1]     Baudelaire: Áldás (Babits Mihály fordítása)

The post Oláh Tamás: Hologram appeared first on Litera-Túra.

vonalai gyeplőre fogott arcom
vonásaira omolnak,
rémítő árkaim mélyülnek,

értorlaszaim előtt
toporzékolnak hajszolt lovaim,
nyugtalanságom patkói
vetnek vak szikrákat,
csuklómon bilincs,
homlokom mögött
emlékek ütközete zajlik,
rám esik egy csillag,
fölemelném, de nem bírom,
a százfülű csendben
durva hangokat tanulok,
a hasadt szavak
maradnak ceruzavégemen,
hallgatom az irigy Isten
távolról jövő vigaszát:
„Hidd el!
Kincs a mulandóság!”[1],
hasztalan dallamok,
rongyolt álmok darabkái
lebegnek súlytalan körém,
vétkeim kavarognak torkomban,
felszín nélküli mélységből
kiált lélegzetem segítségért,
végtelenre vágyakozó testem

tápláló oxigénre szomjazik,
koronás cseppek úsznak felém,
az élősdi Idő belém bújva múlik,
öngyilkos mellénybe
zárt félelmem egyre ontja
sötét szemcsékkel perceit
–  a feloldó jelre vár…

[1]     Idézet Weöres  Sándor Gilgames átköltéséből

The post Oláh Tamás: Vesztegzárban appeared first on Litera-Túra.

Mellkasod összeszorul.[1]

Levegőt alig véve
magzati pózba görnyedsz.
Magányod mélye,
az aszfalt, az olaj
szaga kering köréd.

Haragod ellenük vétek,
de többé eltitkolni nem tudod.
Hátadon fekszel. Könnyedet nyeled.
– Talán nem vesznek észre
– villan a remény fel benned,
de egy jeges hang
minden súlyt leold rólad
– Ott lapul! –
mutat vadászó üldöződ rád,
s gyűlöletének lehelete
eléri arcodat.
A silány jelszó nyelvet öltve
nyílik ki benned.
„Töröld el a határokat!”
Húr pendül a sokaságból.
Akaratuk ránctalan kisimul.

Jól táplált karok ragadnak meg.

Élesre köszörült céljuk

szikrázik a fényben.
Vad röhögések közben
vonszolnak
az aréna közepére.
Megadás feketén fut sebedből.
Állatsorba térdepeltetnek.
Megvetésük vértezi fel
cselekedetüket.
Kívülről nézed magadat,
egy abszurd tragédia
szereplőjét látod,
aki a végszóra vár.
Még hallod saját lélegzetedet,
érzed véred ízét a szádban.

Épen maradt szemeddel

még látod a téren

a határkövek istenének[2]
torzulva is ragyogó
szobrát. Sziluettje mögül

izzón süt szemedbe
a Nap.

[1]     Versem megírására L. Obertone Gerilla című regényének egyik jelenete késztetett.

[2]     Terminus, a rómaiak hite szerint, minden határkőben lakozó istenség.

*

Orlando

A gyenge fény elém vonja
derengőn testem friss mását.[1]

Háttal a szélnek
gyönyörködöm új alakomban.
Erőt mutató szobrom
mozdulatai,

a jelen színeiben is,
visszaidézik
éjarcom előtti testi valómat.

A fák összefonódó
törzsei együtt növekednek,
a vihart kiálló erő
így gyarapszik bennük.
Ősállapotban maradt
másik felemmel,
magamat
felcserélve, vagyok képes
többféleképpen látni
az eget és a földet.

A  KETTŐSSÉG,
a lázadó és a feslett,
a szomjas ölelés és a sebző harag,
a vészes kalandokra hajszoló
gyulladt szemek,
és a félhomály nyugalma utáni sóvárgás,

a taszító és az ölelő
akaratok közötti ellentét
– kezdetektől bennem él.

Az egyik
falánk éhében a világot
dolgokká széthabarta[2],
a másik
az álom segítségével,

rögvest visszabillentette.

Ivarredőm a magzati
rajtvonalon
szaporodó sejtjeimnek még
kínált másik lehetőséget,

de a spirál-láncba
rejtett egyik dolog
a másikát[3],
szelíd erőszakkal

meghatározta,
s döntött arról,
milyen legyen bőröm,
szemem színe,
ahogy determinálta
azt is melyik nemnek
legyek a rabja.

Vágyak és kínok
tisztító vészein át,
versekkel szőtt álmodó életeben

külsőm lehet ragyogó,
vagy színehagyott,

feszes vagy fonnyadt, mindegy milyen,

dédelgetnem a legbelül élő
ikreimet kell,

Ha sír az egyik, nevet a másik,
bűnös zuhanás, büszke szárnyalás
váltják egymást.
Tudnom kell mit éreznek,
súgnak nekem.
Így él szilaj szövetségben

bennem a női és férfi elem,
és együtt szenved, örül velem
mind a kettő.

[1]     A vers címe és témája Virginia Woolf: Orlando című regényére utal

[2]     Weöres Sándor: A két nem

[3]     József Attila: Eszmélet

*Első közlés

The post Oláh Tamás versei appeared first on Litera-Túra.

*Első közlés

The post Oláh Tamás: Drón appeared first on Litera-Túra.

A szomorú ívek árny-keretében,
mint madársereg, ha riad,
életem töredékei röppennek elém…
…Húgom, Drusilla ölel át marasztalón,
Tiberius szörny-kéjeitől
menekülve a tenger
jajkiáltásait hallgatom.
A zöld fényű tekinteteket,
legyőzve, császár lesz belőlem.
Dicső katonáim szélbe kiáltott
éljenzését fogadom.
Alattvalóim pénzesőm
áldását élvezve remélik
mindig adakozó leszek.
Tévednek, régi szelíd magamból
hamar kilépek.
Időm pereg, s Róma
velem romlik.
Lassan elhiszem vagyok,
mint Jupiter,
magam is halhatatlan.
Valójában félek
minden éber szempártól,
szabad erőtől.
A kétségbeesés pillája
mondatja ki velem:
ha nem tudtok szeretni,
hát gyűlöljetek!
Majd megmutatom nektek,
Csizmácska[2] mi mindenre képes.
Zsarnoki kedvemben,
akár Incitatust[3] is konzullá tehetem.
Féljetek Ti, névtelen vesztesek!
Ki hatalma teljén vaktában ölhet,
annak – suttogtam magamban
önáltató gőggel – rettegnie nem kell…

Fölszakított mellemen
érzem a virradat hűvös ujját.
A földre rogyok,
s lehull rólam őrületem fátyla.
Lám, mit tesz hunyó testem,
agyamból tiszta gondolatot küld.
– Hiába ölsz meg.
A rossz mit ember tesz, túléli őt.[4]
Amit én elkövettem, tudd meg,
csak előkészület volt.[5]
Fél perc is milyen sok,
még mindig beszélhetek.
– Meglátjátok a birodalmi borzalom,
mindig szebb jövőt ígérve,
az idők végezetéig ünnepel majd.
Egy torz vigyorra, még telik.
– Élni fogok! Élni! – suttogom
búcsú-mosollyal.

*

[1]     A drámai mozzanatot Kosztolányi Dezső: Caligula című novellájából vettem

[2]     A császár valódi neve Caius Iulius Caesar Augustus Germanicus volt. Ifjúkorát hadvezér atyja seregében töltötte. A katonák caligájához hasonló lábbelit kapott, és abban járkált a táborban, ezért kapta a Caligula vagyis Csizmácska becenevet

[3]     Caligula lovának a neve

[4]     W. Shakespeare: Julius Ceasar (Vörösmarty Mihály fordítása)

[5]     Utalás Szabó Lőrinc Vezér című versének egy sorára

*Első közlés

The post Oláh Tamás: Caligula halála appeared first on Litera-Túra.

Vad hím vagy,
ha üzekedő vágyadat
nem tudod fékezni,
ha a nő kihúzott tekintetének,
pirosra festett szájának,
nem tudsz ellenállni,
ha éhes bestiaként
úgy hiszed drága formái
bolygó szemeidnek szólnak,
ha azt hiszed végzetes bájait
a természet neked teremtette,
s vele bármikor
kielégítheted sóvárgásodat,
erőszakkal betapaszthatod száját,
szétszaggathatod blúzát,
hogy lásd árván hagyott bronzérmeit,
és letépheted róla utolsó selymét is,
hogy eléd táruljon
áldozatod világtalan csodája,
és úgy hiszed
hű szövetségeseidé teheted
merész ujjadat,
tékozló kezedet,
szomjas szádat,
s kutathatod szabadon
érzékeny pontjait,
úgy gondolod a vak vágyakozás
dühös szelű viharja 1 
hirtelen előtörhet belőled,
mert neked nem kell félned a sötétet,
hiszed meddő kéjjel teste
legmélyebb mélyére nyúlhatsz,
egy korty szelíd víz helyett
nyelheted nedveit, megkóstolhatod
szétnyitott kagylóját,
mert balgán azt hiszed ellenkezését
letörve eleven termetét is
magad alá gyűrheted,
azzal nyugtatod magad
hiába sikoltozik,
úgyse terem neki egy néma tanú se,
vad tiltakozásáról meg úgy véled
jobb, mintha közömbös lenne,
mert elkönyvelted kéj és kín jó testvérek,
mert hamis hited szerint
nem bűn, amit gőggel teli
akaratodból teszel,
mert, ami jó neked azt törvény
nem gátolhatja,
de hiába kívánod a lehetetlent,
hiába viszed ezer mozdulattal ájulásba,
hiába kérleled rekedten:
– hadd másnak a szerelmet,
gyönyöröd legyen az enyém! 2,
hiába tör elő legmélyebb
állati magadból hangod: még, még,
és hiába kiáltod újra: még, még,
halott húsa engedelmes nem lesz,
s az öröm-ének
dalát nem dúdolja neked,,
hiába várod alázata
végső remegését,
egyedül zuhansz majd a
megsemmisülésbe…

… a hosszú, mozdulatlan
csend után fölriadva,
lassan feldereng benned:
kit birtokoltál, nem is volt a tiéd,
és a fakó mélység még sokáig
veled marad magányodban,
áldozatodra meg – talán örökre –
ráül veszett tetted miatt,
a porcelánszemű üresség….3

1. Charles Baudelaire: Kárhozott asszonyok (Babits Mihály fordítása)
2. Parafrázis egy Shakespeare szonett két sorából
3.Az utóbbi években hazánkban előforduló zaklatási ügyek ihlették versemet

*

Minótaurosz

Eszeveszett eszmék
összetákolt torzalakja vagyok,
a hazugságokat sokszorozók mindent
összevegyítő kreációja,
jól tudom, nincs itt senki,
aki hallhatná a fény sírjában
veszett dühtől eltorzult szavaimat,
szüntelen fáj fogoly-szívemnek,
ami lettem, fájjon nektek is,
a mélyebb mélybe zárva
igavonó izmaimat mire használjam,
mondjátok meg?
itt, ebben a bódultan keringető,
rejtjeles labirintusban
kifordult szemmel, fújtatva várok,
véremre veszem a megadás kéjéből prédáimat,
összecsukódik állati fogsorom,
érzem a frissen megnyitott meztelen test
izzó erei közt az élő hús sós ízét,
ha egyszer innen kiszabadulok
féljetek a bika-ember ölő üvöltését hallva,
a törvényen kívüli meddő világba érve
halljátok a városon keresztül döngő lépteimet,
fussanak szét legyező-lázzal előlem
a koldus hadak,
felgyújtom a hunyt emlékeket őrző
könyvtárakat,
össze töröm
a táruló kupolák alatti
oltárokat,
szaru-villáimra tűzöm
az arctalan hatalmasokat,
a gyengéket,
kiket a fehér-méreggel
a múló örömre rákapattak,
pusztuljon minden,
amit valaha értéknek hittünk,
legyen törmelék, kőkacat, ami szép volt,
a rombolás végül úgyis
lázadássá nemesül...

*Első közlés

The post Oláh Tamás versei appeared first on Litera-Túra.